Évközi 20. vasárnap:

              (Péld 9,1-6 – Ef 5,15-20 – Jn 6,50-59.)

„Bölcsen éljetek!”

     Szent Pál azt írja az efezusiaknak: „Ne ostobán, hanem bölcsen éljetek!” Az ószövetségi olvasmány is a bölcsességről szól.

     A bölcsesség nem ugyanaz, mint az okosság.

     A világ okosságot, tudást kínál. Azt hirdeti: minél többet tudsz, annál inkább uralkodhatsz. Hiszen, ha valaminek ismerem az okait, a természetét, ha tudom, hogyan lehet valamit előállítani, módosítani, elpusztítani, akkor befolyásolni tudom a világ folyását. Ha ismerem az emberi természetet, akkor irányítani tudom: hogyan gondolkodjon, hogyan öltözködjön, mit vásároljon, kit vagy mit tartson jónak vagy rossznak. A tudás tehát önmagában nem jó vagy rossz, csak lehetőség. Mindkettőre használható.

     A bölcsesség azonban csak jó lehet. A végső célt nézi. Segít annak felismerésében, hogy a dolgokat, eseményeket hogyan tudjuk a magunk és embertársaink javára fordítani.

     Isten – tehetségtől függetlenül – minden- kit a bölcsességre hív, amely abból áll, hogy fölismerjem Isten szándékait, és igyekezzem annak megvalósítására.

Évközi 19. vasárnap:

              (1Kir 19,4-8 – Ef 4,30-5,2 – Jn 6,41-52.)

Mi szomorítja a Szentlelket?

     Szent Pál az efezusiaknak felsorolja, hogy mi okoz szomorúságot Isten Lelkének.

     Az indulatosság, káromkodás, haragtartás, veszekedés még csak érthető lenne, de miért okoz szomorúságot a „keserűség”?

     Ha igazán hiszünk, és ragaszkodunk Istenhez, akkor tudnunk kell, hogy Ő hűséges, mindig velünk van, és az Istent szeretőknek minden a javukra válik.

     Mi azonban sokszor vagyunk szomorúak, letörtek, panaszkodunk, kesergünk. Ez valójában azt jelenti, hogy nem bízunk eléggé Istenben, úgy érezzük, hogy nem figyel ránk, nem szeret eléggé bennünket.

     Azzal mutatjuk meg, hogy Isten Lelke él bennünk, ha derűsek, bizakodók vagyunk a legnagyobb nehézségek közepette is. Ezzel teszünk tanúságot az örömhírről.  

Évközi 17. vasárnap:

              (2Kir 4,42-44 – Ef 4,1-6 – Jn 6,1-15.)

„Viseljétek el egymást!”

     A mai szentleckében Szent Pál egy kicsit elkeserítő: Nem meri azt kérni, amit a Mestere, hogy szeressük egymást, hanem megelégszik azzal, ha már arra képesek vagyunk, hogy elviseljük egymást!

     Ezt a könnyítést emberi gyengeségeink miatt teszi. Az lenne jó, ha tudnánk mindenkit szeretni, de a szeretetet általában összekötjük az érzelmekkel, és ezért nehéz e szerint élnünk.

     A másikat elviselni azonban mindnyájunk számára már elérhető feladat. Nem kell mást tennünk, csak elfogadni mindenkit olyannak, amilyen. El kell választanunk az embert a tetteitől, és nem az embert, hanem csak a cselekedeteit bíráljuk.

     Segít ebben, ha alapos önvizsgálatot tartunk: Ha mindig szem előtt tartjuk, hogy bizony bennünket is nehéz időnként elviselni, talán megértőbbek leszünk másokkal szemben is. 

Évközi 16. vasárnap:

              (Jer 23,1-6 – Ef 2,13-18 – Mk 6,30-34.)

„Krisztus a válaszfalat ledöntötte”

     Az Ószövetség népénél csak két embercsoport létezik: a „nép” és a „nem-nép”. A néphez az üdvösségre kiválasztottak tartoznak, mindenki más pedig a „nem-nép”. A kettő nem keveredhet egymással, csak a választott nép fiai öröklik Isten Országát, a többiek megvetettek, kiközösítettek, mintha nem is léteznének.

     Jézus nem kaput nyit a falon, hogy bárki zsidóvá válhasson, (erre abban az időben már volt lehetőség), hanem a falat ledöntötte. Ez által mindnyájunknak „szabad utunk van az egy Lélekben az Atyához”- írja Szt. Pál a mai szentleckében.

     Korunk büszke arra, hogy falakat dönt, de mindig újabbak épülnek. A legmasszívabb falak ember és ember közé épülnek. Anyagi javak, származás, vallási, politikai különbségek emelnek sokszor olyan magas falakat, hogy nem csak nem látjuk, hanem nem is halljuk egymást.

     Jézus a „népet” és a „nem-népet” egyaránt megváltotta, és Atyjához hívja, akkor is, ha a különböző alapról indulók különféle utakon juthatnak el Hozzá.

     Döntsük le mi is a válaszfalakat!

Évközi 15. vasárnap:

              (Ám 7,12-15 –Ef 1,3-14 –Mk 6,7-13.)

Isten hív és küld

     A szentleckében azt olvassuk, hogy Isten kiválasztott, és szentjei sorába hív bennünket. A szentség nem a kiváltságosok sajátja – mindannyiunk feladata! A „szentség” azt jelenti, hogy bennünk él Isten, és tetteinken keresztül mások is megismerhetik az Ő szeretetét. Elsősorban nekünk kell ennek tudatában lennünk, és e szerint élnünk.

     De Isten nemcsak hív, hanem küld is bennünket. Az evangéliumban azt halljuk, hogy Jézus elküldi tanítványait, hogy ezt az örömhírt megosszák másokkal. Kettesével küldi őket. Aki nem tud másokkal együtt dolgozni, az nem lehet hiteles. Nem véletlen mondja Jézus, hogy Isten azt az imát hallgatja meg, melyet „ketten vagy hárman egyetértve” kérnek.

     Akkor teljesítjük küldetésünket, ha felismerjük Istent mind önmagunkban, mind embertársainkban. Ennek külső, látható jele pedig az, ha összefogva egymással nemcsak hirdetjük az örömet, hanem meg is éljük. Ezt sóvárogja a világ, és ez a legtöbb, amit adhatunk embertársainknak!  

Évközi 14. vasárnap:

              (Ez. 2,2-5 – 2Kor 12,7-10 – Mk 6,1-6.)

„Elég neked az én kegyelmem!”

     Ezek a szavak akkor hangzanak el, amikor Szt. Pál arra kéri Istent, hogy szabadítsa meg gyengeségeitől.

     A bírává kiválasztott Gedeon történetében a legszembetűnőbb Isten tanító szándéka. Gedeon sereget toboroz, de Isten hazaküldeti a sereg többségét, és csak egy maroknyi csapat vívja ki a győzelmet, mondván: „különben a sikert magadnak tulajdonítanád”. 

     Az ember nagy kísértése, hogy elég legyen önmagának. „Meg tudom oldani minden problémámat, meg tudok válaszolni minden kérdést, nincs szükségem se Istenre, se emberre – még boldog is tudok lenni önmagamban!”

     Szükség van tehát arra, hogy megérezzük gyöngeségünket. Keressük egymást, keressük az Istent. E tapasztalás segít abban is, hogy elfogadjuk mások gyarlóságait is.

     Ez az isteni szó másrészt bíztatás is: „Nem vagy magadra hagyva! Ha hívsz, ha bízol bennem, ott vagyok melletted!” 

Évközi 13. vasárnap:

              (Bölcs 1,13-24 – 2Kor 8,7-15 – Mk 5,21-43.)

Az Isten életre teremtett minket!

     „Isten a világ teremtményeit üdvösségre alkotta; nincs bennük a romlás mérge… halhatatlannak teremtette az embert és a saját hasonlatosságára alkotta” – olvassuk ma az olvasmányban.

     Ezt bizonyítja, a viharok tépázta kopár hegyormon sziklába kapaszkodó boróka, vagy még a beton résein is előtörő fűszálak, a vulkánok pusztító lávafolyamán zöldellő szőlők. – S mi, emberek olyan könnyen föladjuk! Csüggedünk, elveszítjük reményünket, siránkozunk a romok fölött, ahelyett, hogy beállnánk a teremtő Isten munkatársai közé! Az Ő hasonlatosságára teremtettünk, a mi feladatunk is az alkotás. Rajtunk múlik, hogy tudunk-e életet varázsolni a körülöttünk pusztuló világban? Isten erre a munkára küldött minket!

     „Ne félj, csak higgy!” – halljuk Jézustól az evangéliumban, hiszen Isten képes az elhunytat is éltre támasztani!

Évközi 12. vasárnap:

              (Jób 38,1-11 – 2Kor 5,14-17 – Mk 4,35-41.)

„Miért féltek?”

     A mai evangéliumi történetben a tanítványok nagy viharba kerülnek a Genezáret tavon. Jézus a bárkában alszik. Úgy tűnik, hogy nem törődik tanítványaival.

     Előfordul időnként, hogy nehézségeinkben mi is úgy érezzük, hogy „Isten háta mögé” kerültünk. Ilyenkor mi is „keltegetjük” imáinkkal, s Ő – ha jónak látja – segít nekünk. Azt gondoljuk, hogy ez a helyes megoldás, de ebben a saját teljesítményünk (azzal, hogy kitartóan, jól imádkozunk) eredményét is látjuk.

     Jézus – bár teljesíti a kérést – mégis szemrehányást tesz. Jobban szeretné, ha tanítványaiban több bizalom lenne: Éreznék, hogy Ő mindig jelen van velük, és ezért semmi rossz nem történhet velük.

     Ezt várja tőlünk is! Ő mondja: „Aki fél, az még nem tökéletes a szeretetben!” 

Évközi 11. vasárnap:
(Ez. 17,22-24 – 2Kor 5,6-10 – Mk 4,26-34.)

Hazatérés

   A mai szentleckében Pál apostol azt írja, hogy szívesen megválna testétől, hogy „hazatérjen az Úrhoz".
     A Zsidókhoz írt levél Ábrahámot és a pátriárkákat hozza példának, hogy arról tesznek tanúságot, hogy csak „jövevények" vagyunk a földön, és életünk nem más, mint vándorlás igazi hazánk felé. Elhagyták a kényelmet, a kőfalak biztonságát azért, hogy eljussanak az Isten ígérte Hazába.
     Gondolunk-e arra, hogy mindaz, ami körülvesz elmúlik, és csak akkor nyer értelmet, ha közelebb visz célunkhoz? Mennyire ragaszkodunk a mulandóhoz? Hogyan akarjuk bebiztosítani életünket? Van-e honvágyunk, vagy félünk a hazatéréstől?
     Az igazi hazafi idegenben is hazáját képviseli – rajta keresztül ismerik meg hazáját. Vajon bennünket látva, milyennek képzelik az „idegenek" Örök Hazánkat

Pünkösdvasárnap:

              (ApCsel 2,1-11 – 1Kor 12,3.13 – Jn 20,19-23 .)

Bábel tornya és a pünkösdi csoda

     A Szentírás szerint Isten az embert a saját képére, szeretetre teremtette. Ez azt jelenti, hogy – mint az Ő gyermekei – egy családot alkotunk, testvérek vagyunk. Kezdetben ez az egység meg is volt, ez magyarázza, hogy a történelem előtti korok eseményei (például a vízözön) megtalálható a különféle kultúrákban is. Ezek azonban különféle nyelveken íródtak. Honnan ez a keveredés? Ennek magyarázatául született Bábel tornyának a története. Első olvasásra úgy tűnik, hogy az Isten unta meg az ember nagyra törését, és bosszúból keverte össze nyelvüket. Vajon erről van szó? Isten bosszúálló lenne? Vagy más okozta a „nyelvzavart”?

     Elképzelhetetlen, hogy az emberek hirtelen új nyelveken kezdtek beszélni, de az nagyon is lehetséges, hogy nem értették meg egymást. Tapasztalhatjuk, hogy peres felek, politikusok, néha sajnos szülő és gyerek azonos nyelvet beszél, de mégsem érti meg egymást. Ez történt Bábel tornyánál is.

     A Szeretettől (Istentől) elfordult ember csak önmagára gondol. Ő akar az Isten lenni, s ezzel mindenki fölött állni, mindenkinek parancsolni. Ez azonban lehetetlen. Ezt jelképezi, hogy a torony egyre szűkül, s a tetején már csak egy valaki számára marad hely! De ki legyen az? Nem Isten zavarta meg tehát az emberek nyelvét, hanem önző nagyravágyásuk tette lehetetlenné, hogy közösen gondolkodjanak, s így megvalósítsák közös tervüket. Nem kimondott szavaik, hanem szavaik értelme változott meg, s így nem lehet tornyot építeni. S ha egy torony építésére képtelenek voltak, hogyan alkothatnának közös világot?

     Pünkösdkor ennek az ellenkezője történt. A Szentírás szavai szerint a Szentlélek kiáradásakor a Római Birodalom különféle helyeiről érkező zarándokok megértették Péter apostol beszédét. Mintha az „ő nyelvükön” szólt volna. A Szentlélek „szinkrontolmácsként” működött volna? Minden bizonnyal nem a szavak hangi alakja változott meg, hanem a jelentésük vált ismét egységessé. A szeretet Lelke csodát tett. Bár a hallgatóság továbbra is különféle nyelven beszélt, mégis egymásra találtak. Észrevették egymást, s ez képessé tette őket, hogy elfeledkezve önmagukról ismét tudtak egy fogalmi rendszerben gondolkodni: „egyetértők” lettek. Így alakult meg az Egyház (Egy-ház!), s ez teszi lehetővé, hogy felépüljön itt a földön is Isten országa. Ezzel állt helyre a „bábeli zűrzavar”.

     A Szeretet Lelke bennünk is működni akar. Rajtunk múlik a választás: vagy Bábel tornyának romjain veszekedve mondjuk a magunkét, vagy a Szeretet közös nyelvén egyetértve építünk családot, várost, hazát!