Urunk megkeresztelkedése

(Iz 42,1-7 -ApCsel 10,34-38 –Mt 3,13-17.)

Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik!

       Jézus keresztelkedésekor hangzanak el ezek a szavak.

     Az Ő keresztelésének ünnepe saját keresz-telésünket juttatja eszünkbe. Bennünket is felken már a keresztségben a Szentlélek, és Krisztus királyi, papi és prófétai feladatára jogosít fel minket.

     Bennünket is eltöltött a Szentlélek, és ösztönöz arra, hogy jó kedvvel és jó szívvel teljesítsük az Atya akaratát, viszont az Atya is gyermekeinek ismer el minket.

     Karácsony titkához kapcsolódik ennek a vasárnapnak a tanítása, mert istengyermeki életünk valóságára irányítja figyelmünket. Azt is hangsúlyozza, hogy a Lélek révén küldetésünk is van Isten igazságának megvalósítására. Egyre érzékenyebbnek kell lennünk sugallataira és készségesebbnek azok végrehajtására.

     Vajon rólam is elmondhatja Atyánk, hogy kedve telik bennem? 

Karácsonyi szeretethimnusz

Ha a házamat fenyőágakkal, gyertyákkal, égőkkel és csilingelő
harangocskákkal díszítem fel, de a családom felé nincs bennem szeretet, nem
vagyok egyéb, mint díszlettervező.

Ha a konyhában fáradozom, karácsonyi süteményeket sütök kilószámra, ízletes
ételeket főzök, és az evéshez csodálatosan megterített asztalt készítek elő,
de a családom felé nincs benne szeretet, nem vagyok egyéb, mint szakácsnő.

Ha a szegénykonyhában segédkezem, az öregek otthonában karácsonyi
énekeket énekelek, és minden vagyonomat segélyként elajándékozom, de a családom felé nincs bennem szeretet, mindez semmit nem használ nekem.

Ha a karácsonyfát csillogó angyalkákkal és horgolt hópelyhekkel díszítem
fel, ezernyi ünnepen veszek részt, a templomi kórusban énekelek, de Jézus
Krisztus nincs a szívemben, akkor nem értettem meg, miről is szól a
karácsony.

A szeretet félbeszakítja a sütést, hogy a gyermekét megölelje.
A szeretet hagyja a lakásdíszítést, és megcsókolja a házastársát.
A szeretet barátságos az idő szűke ellenére is.
A szeretet nem irigyel másokat házukért, amiben jól kiválasztott karácsonyi
porcelán és odaillő asztalterítő van.
A szeretet nem kiált rá a gyerekekre, hogy menjenek már az útból, hanem
hálás érte, hogy vannak, és útban tudnak lenni.
A szeretet nem csak azoknak ad, akiktől kap is valamit, hanem örömmel
ajándékozza meg épp azokat, akik ezt nem tudják viszonozni.
A szeretet mindent elvisel, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.
A szeretet soha el nem múlik.
A videojátékok tönkre mennek, a gyöngysorok elvesznek, a számítógépek
elavulnak.
De a szeretet ajándéka megmarad.

Ismeretlen szerző

Karácsony

(Iz 52,7-10;-Zsid 1,1-6;-Jn 1,1-18.)

Az ajándékozó Isten

     Az ajándékozás a szeretet ősi kifejezési módja. A legnagyobb ajándékozó maga az Isten. Ajándéka a teremtett világ, az emberi élet. Legnagyobb ajándéka azonban Ő maga.

     Az én ajándékaim is csak úgy érnek valamit, ha magam vagyok ajándék embertársaimnak. Szüleim egykor ajándékként fogadtak. Ajándéknak érezhetnek most is?

     A házastársak ajándéknak érezték egymást, és azt is, hogy egymásra találtak? Vajon így van ez most is?

     Sokan megteszik, hogy karácsony előtt elrejtik kislányuk babáját, és karácsonykor új ruhába öltöztetve adják vissza. Magammal is csinálhatnék ilyesmit! Megkopott szeretetű, rossz szokásoktól szennyes, fásultan megszokottá vált énemet újjávarázsolva nyújthatnám vissza azoknak, akikkel együtt telik életem.

     Előfordul, hogy életünk ajándékát nem fogadják el az emberek, sőt talán visszadobják, összetörik. Ilyenkor első gondolatunk az legyen: vajon miért nem kellek, mi a hiba bennem? Uram segíts megváltoznom! Életajándékomat azonban nem vonom vissza. Egyszer talán elfogadják. De ha nem – elfogadja az Isten! 

Ádvent 4. vasárnap:

              (Mik 5,1-4 – Zsid 10,5-10 – Lk 1,39-45.)

Jól várakozzunk!

   Ádvent a készület ideje az Istennel való találkozásra. A karácsony pedig az az ünnep, amikor Isten megérinthetővé, megszólíthatóvá válik. A betlehemi gyermek azonban csak akkor születik meg lelkünkben, ha előkészítjük számára a helyet.

   Karácsonyunk olyan, amilyen az ádventünk A készületi időben vizsgáljuk felül életünket: hol van benne rendezetlenség, melyek azok a felesleges kacatok (bűnök), amelyek akadályozhatnak Isten felé haladásunkban.

   Az ünnep előtti életünk kicsit hasonlít Betlehem nyüzsgéséhez: tülekedés, fényáradat, vásárlás, sütés, főzés…

   Betlehemben azon az éjszakán nem vették észre a forgatagban a szállást kereső Szent Családot.

   Nem szabad, hogy éppen a lényeg kerülje el a figyelmünket! 

Ádvent 3. vasárnap:

              (Szof 3,14-18 – Fil 4,4-7 –Lk 3,10-18.)

A megtisztult ember öröme

       A mai ádventi vasárnap alaphangja az öröm. Ez az öröm a megváltott, bűneitől szabadult emberiség derűje.

     Ha bűneink, hétköznapi gondjaink, megrögzött, rossz szokásaink alatt görnyedünk, ha tele vagyunk indulatokkal, haraggal, ha nem tudunk megbocsátani, örömtelen az életünk.

     A mai vasárnap azt hirdeti: van szabadulás!

     Az Úr biztosan eljön, már közel van!  

     Ne bizonytalanítson el az az érzés, hogy még nincs itt, ő nem csap be. Milyen jó a kisgyerekeknek, akik biztosak benne, hogy eljön hozzájuk a Mikulás és a Jézuska, s milyen meghatóan várják a találkozást. Mennyire szeretnének felkészülni, hogy jónak találják őket! Ezt a gyermeki sóvárgást várja tőlünk is Isten. Minket sokszor becsaptak, ezért közömbösek, hitetlenek lettünk, s már örülni sem tudunk.

     Megváltónk hűséges, nem csap be: merjünk bízni, és elnyerjük ajándékként az örömet és a békét!

Ádvent 2. vasárnap:

              (Bár 5,1-9 – Fil 1,4-11 – Lk 3,1-6.)

Készítsetek utat!

     Az útépítés nehéz feladat.

     A leglényegesebb, hogy tudjuk hova vezet az út. Ismernünk kell a végpontját, irányjelző táblákat kell elhelyezni az elágazásoknál, hogy el ne tévedjünk. Meg kell terveznünk, bírjuk-e a kanyarokat, az emelkedőket

     Ezután jön a kivitelezés. Sokat jelent, hogy a burkolat sima legyen. Nagy gondot fordítunk arra, hogy legyenek mellette pihenőhelyek, motelek, üzletek, töltőállomások.

     Egy dolgot azonban nem szabad elfelejtenünk: A végcél mellett a legfontosabb, hogy az útnak jó alapjai legyenek. Nagy kísértés, hogy spóroljunk az alapozásnál – ez úgysem látszik. Sok értéktelennek látszó anyagot – követ – kell összehordani, kemény munkával, fájdalommal tömöríteni, hogy rá lehessen tenni a szemnek is látható külső burkolatot. Ha ezt elmulasztjuk, az út nem terhelhető, s az első nehézség után járhatatlanná válik.

     Nekünk is tudnunk kell életünk célját, és ne csak a láthatóval törődjünk, hanem figyeljünk az alapozásra is: sok - mások számára - láthatatlant kell tennünk ahhoz, hogy utunk járható legyen, és célba is érjünk! 

Ádvent 1. vasárnap:

              (Jer 33,14-16 – 1Tessz 3,12-4,2 – Lk 21,25-36.)

Várjuk a Megváltót!

     Ádvent a Messiásvárás időszaka.

     Jézus már megváltotta a világot, mi szükségünk van nekünk egy Krisztus előtti kort felidézni? Talán nosztalgiából?

     Valóban, a „Megváltás” már megtörtént, de hogy annak gyümölcseit érezzük, nekünk is cselekednünk kell. Hiába a szépen termő gyümölcsfa, ha nem ízleljük meg gyümölcsét!

     Ha körülnézünk, ugyanazt látjuk, mint a Messiást váró próféták: körülvesz bennünket az önzés, az erőszak. Mi magunk is letörtek, öröm nélküliek vagyunk: ahogy a próféta írja, „mint a lehullott falevél, melyet sodor a szélvihar”.

     Ahhoz, hogy ez másképp legyen az első lépés, hogy rádöbbenjünk erre az állapotra, és felismerjük, hogy változnunk kell. Azt is be kell látnunk, hogy ezt már sokszor megpróbáltuk, de önmagunkban gyengék vagyunk - Isten kegyelme nélkül nem sikerül megújítani életünket. Ezért kell nekünk is kérnünk a prófétával, hogy „nyíljék meg az ég” és Isten kegyelmének harmata életre keltse bennünk a keresztségünkben kapott csírát, hogy életünk termékennyé váljon.

Krisztus Király vasárnapja

            (Dán 7,13-14 – Jel 1,5-8 – Jn 18,33-37 .)

Észrevettél-e embertársaidban?

     Krisztus a világ végén eljön megítélni a világot.

     Vajon Istenben csak a szigorú bírót látjuk, akitől félni kell, vagy olyan, akinél mindent megtehetünk, hiszen „úgyis mindent megbocsát”? Vagy csupán olyan, mint egy háziorvos, akihez csak akkor megyünk, ha valami baj van? Csak akkor fordulunk hozzá, ha valamilyen kívánságunk van, különben hagyjon minket békén? – Az evangéliumok Krisztusa nem ilyen!

     Krisztus, a világmindenség királya, amellett, hogy végtelenül gyengéd és szeret, határozott és igényes velünk szemben.

     Az utolsó ítéleten egyetlen kérdést tesz fel: Felismertél-e a másik emberben?

     Nem érdekli, milyen hivatalt töltöttünk be, nem érdekli van-e nyelvvizsgánk vagy diplománk, miféle javadalmakat sikerült felhalmoznunk. „Felismertél-e a másik emberben?”- ez lesz az egyetlen kérdés, és ez elől nem térhetünk ki. Ő mindenkiben benne él – még ha egyesekben el is van torzítva az arca.

     Csak akkor kerülhetünk az „áldottak” közé, ha embertársainkban - megkülönböztetés nélkül - Krisztust látjuk, szeretjük és szolgáljuk!

Évközi 33. vasárnap:

              (Dán 12,1-3 – Zsid 10,11-18 – Mk 13,24-32.)

„Ég és föld elmúlnak”

     Az egyházi év végéhez közeledve az elmúlás gondolata áll a középpontban. Az Egyház figyelmeztet bennünket, hogy „Elmúlik a világ és annak minden dicsősége” – ezért ne a látható, mulandó dolgokba bizakodjunk.

     Amikor tartós fogyasztási cikkeket vásárolunk, tudjuk, hogy azok nem tartanak örökké. Mégis vigyázunk rájuk, hogy minél tovább be tudják tölteni feladatukat, igyekszünk betartani a használati utasításokat, karbantartjuk azokat.

     Így kell gondolnunk mindenre, mely körülvesz bennünket, sőt testünkre is, mely a világnál sokkal hamarabb elhasználódik. Óvni, gondozni kell, hogy minél tökéletesebben működjék. Minden fontos lehet, de nem szabad elfelejtenünk, hogy minden mulandó csak eszköz, melyet arra kell fölhasználnunk, hogy megnyerjük az örök javakat. „Ha a hamis mammonban nem voltatok hűek, ki bízza rátok azt, ami igazi érték?” – mondja Jézus.

     Használjuk örömmel a világ dolgait, de sohase feledkezzünk meg az örökkévalókról! 

Évközi 32. vasárnap:

              (1Kir 17,10-16 – Zsid 9,24-28 – Mk 12,38-44.)

A teljes bizalom

     A mai szentírási részekben szereplő két özvegyasszonyt időben több száz év választja el egymástól, de egy valami összeköti őket: a Gondviselésbe vetett feltétlen bizalom. Mindketten a teljes megélhetésükről mondtak le, és sorsukat Isten kezébe teszik le.

      Ha megkérdeznének bennünket, hogy bízunk-e Istenben, bizonnyal igennel válaszolnánk. Az életünk azonban mást mutat. Biztonságunkat ingatlanban, bankbetétben, kötvényekben, befolyásos emberek barátságában keressük. Életünket, egészségünket is inkább az orvosokra bízzuk. Ha adunk is valakinek, leginkább a feleslegünkből adunk (bár már ez is dicséretes dolog). Ezek azt mutatják, hogy a látható és mulandó miatt elfeledkezünk az örök értékekről.

      Ez a kérdés felmerül az emberek felé is. Vajon rá merem-e bízni érzéseimet, titkaimat, az életemet arra, akit szeretek? Vagy ez a „szeretet” nem is annyira tökéletes?

      Mennyi mindent kell még tanulnunk ettől a két özvegyasszonytól!